A 19. századi magyar történetírás alaposan elbánt a Jagellókkal és az általuk irányított Magyarországgal. Sikerült tökéletes torzképet rajzolnia róluk, amely aztán a hazai és a nemzetközi szakirodalomban szívélyes fogadtatásra talált. A Kubinyi András nyomdokain haladó új magyar történetírás azonban megkezdte a korszak „rehabilitálását”, és kimutatta, hogy a Jagellók magyar állama semmivel sem volt „rosszabb” a többinél. Mohács felől nézve a dolgot a legfontosabb az, hogy ebben a korszakban – különösen, miután az oszmánok meghódították a Közel-Keletet – annyira eltolódtak az erőviszonyok Magyarország és az Oszmán Birodalom között, hogy frontális támadás esetén az ország 1526 előtt sem tudta volna megvédeni magát.
De nemcsak a Jagelló-kort, hanem az egész 15. századot is másként kellene kötnünk Mohácshoz és következményeihez. Úgy is mondhatnám: mélyebben kellene tudatosítani, hogy a török kor (ha nem is a „hódoltság” kora) nem a 16. században kezdődött, hanem már az előzőben. A folyamatos agresszió ugyanis az ország életviszonyait már ekkor gyökeresen átalakította. Mint Kovács Péter kimutatta, ebben a korszakban vált fogalommá „a török módra pusztítás”, amely a települések felégetését és a lakosság megölését vagy elhurcolását egyaránt magába foglalta. Valóságos rabkiváltási „ipar” alakult ki. A fogságba esettek kiváltásának és az új adóknak a terhei a magyar társadalmat, a védelem költségei és a lakott települések pusztulása pedig az államot taszították szegénységbe. Új adatok szerint a Mohács előtti politikai elitek nem(csak) a tehetetlenség, a nemtörődömség vagy a koncepciótlanság miatt nem tettek többet a végső romlás elhárítása érdekében, hanem azért sem, mert a pontosan érzékelt és tudott oszmán fölény tudatában nem merték kockáztatni az ország mindegyre fogyatkozó erőit.