Ha az imént azt írtam, hogy a korábbi történészek igaztalanul bántak el Jagelló-kori elődeinkkel, akkor nem tudom, milyen szavakkal lehetne lefesteni azt a méltánytalanságot, amely a csata megvívóinak jutott osztályrészül. A leggyakoribb megközelítés szerint a mohácsi ütközet csupán megkoronázása mindannak a rossznak, ami az előző évtizedekben történt. Ennek megfelelően maga az összecsapás katonai (de akár politikai) értelemben „kisszerű” esemény lett volna, ami már nem osztott és nem szorzott. Ez még ez előbbinél is bántóbb és oktalanabb igazságtalanság. Lényegtelen, hogy a korszakot ismerve, de a bukás és a következmények miatt érzett fájdalmában, avagy a magyar történelem szokásos lebecsülése miatt állít ilyesmit valaki, ennél nagyobbat aligha tévedhetett. Szándékosan kevés kutatót akarok megnevezni e rövid esszében, de úgy érzem, kötelességem, köszönetképpen is, megemlítenem B. Szabó János nevét, aki lankadatlanul hívja fel figyelmünket a magyar történészek mulasztásaira, arra, hogy milyen gyakran feledkeznek meg a nemzetközi összefüggések figyelembe vételéről. Így tette mérlegre több munkájában a mohácsi csatát is, és a korabeli hadakozási szokásokat és hadseregeket szemügyre véve kijelenthette, hogy az ütközet „akár a részvevők létszáma (90–100 000 ember), akár az összecsapás tétje és következményei miatt a XVI. századi Európa 4–5 legnagyobb szabású csatája közé sorolható – sajnos a szintén magyar területen, jórészt magyar fegyverekkel megvívott, a szó szoros értelmében »waterlooi« méretű, 1596. évi mezőkeresztesi csatával egyetemben”.
Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a gyakran számon kért 50–60 000 fővel szemben a 26–27 000 főnyi sereg kiállítása is páratlan teljesítménynek számított, és hogy a magyar sereg összetétele, felszerelése és taktikája semmivel sem maradt el az ellenfélétől és a kor egyéb hadseregeiétől. Ez a hatalmas teljesítmény sem volt azonban elegendő a gazdasági-pénzügyi és a létszámkülönbségek kiegyenlítésére. Lehet – s ezt már én teszem hozzá – sopánkodni azon, hogy miért nem viselkedtek okosabban a Mohácson összegyűlt magyarok: miért nem várták be a még úton lévő erősítéseket, miért nem vigyáztak jobban a királyra, s főleg, hogy miért vállalták a csatát Mohácsnál, miért kerítette őket hatalmába valami „szürreális” vágy az ellenséggel való megütközésre. Lehet ilyeneket kérdezni, csak nem értelmes. Elég felidézni mindazt, ami 1521 óta történt az ország déli felén s azon túl, és könnyű belátni: a magyar társadalom aktív, hadakozó része 1526-ra világosan felismerte, hogy az ország nem bírja tovább az állandósult háborút, és ha már maga a szultán is törésre akarja vinni a dolgot, hát meg kell próbálni a lehetetlent: újra vállalni a nyílt csatát, amit Hunyadi kudarcai óta a magyar hadvezérek rendre próbáltak elkerülni. Ezekre tekintettel a sokat szapult, egyenetlenkedő, olykor valóban nagyon csúnyán viselkedő korabeli magyar vezető réteget nem hibáztatni, hanem a legnagyobb elismeréssel kellene illetni azért, hogy a végveszély órájában pontosan tudta, mi a kötelessége: a királlyal és az arisztokrácia színe-javával az élén szinte egy emberként ragadott fegyvert, harcolt hősiesen és áldozta életét családjáért és hazájáért. Ha már a csata számos kérdése közül ezúttal a király sorsával foglalkozunk kiemelten, hadd foglaljam össze röviden a magam véleményét. Azt hiszem, van egy nagyon erős politikai érv, amely elég súlyosan szól a gyilkosságról szóló elmélet ellen. Miután a magyar trónért kezét kinyújtó Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak egyaránt kevés kétsége maradt aziránt, hogy Lajos király odaveszett a mohácsi csatában, kölcsönös, húsba vágó érdekük lett a teljes bizonyosság, amit csak a holttest megtalálásával és azonosításával érhettek el. Ferdinándot a cseh királlyá koronázás, Szapolyait pedig a fehérvári koronázás közelgő időpontja szorította. Ha királyok akartak lenni, közös érdekük volt, hogy meglegyen a holttest, és minden kétséget kizárólag kiderüljön Lajossal való azonossága – ezért kerestették mindketten. Nézetem szerint azonban a döntő érv az, hogy mind a holttest meglelésekor, mint bő egy évvel később, a fehérvári újratemetés idején, Ferdinánd és környezete is Lajoséként azonosította a maradványokat. Ferdinánd ekkoriban már széltében terjesztette a keresztény világban Szapolyai-ellenes propagandáját (ennek lényege az volt, hogy Szapolyai lepaktált a törökökkel).
Nincs olyan ember, Ferdinánd pedig végképp nem az az ember volt, aki kihagyta volna azt a „ziccert”, hogy ellenlábasát elődje meggyilkolásával gyanúsítsa meg, ha erre a legkisebb oka vagy alkalma lett volna. Ha pedig valóban felmerült volna benne ez a gyanú, akkor ma számos olyan irattal rendelkeznénk, amely Szapolyait és pártját a kereszténység elárulása mellett királygyilkossággal is vádolná. Márpedig ilyen hivatalos iratok tudomásom szerint nem léteznek. Ferdinánd és Mária viselkedése tehát a legfőbb érv amellett, hogy a király után kutakodók kis csapata valóban Lajos tetemét találta meg, és aztán azt temették el Székesfehérvárott. Az ügy megítéléséhez nagyon fontosnak tartom Laszky Jeromosnak, Szapolyai isztambuli követének Ibrahim pasától idézett szavait, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az oszmán-török vezetés legkorábbról (1527 végéről–1528 elejéről) dokumentált ismeretei egyeznek a magyar királyi udvarokéival, nevezetesen: hogy Lajos király a „sekély vízben” fulladt meg